1949-ben volt jó munkásnak lenni. Miközben a Nyugat lassan haldoklott, nálunk volt minden, amire egy dolgozó vágyhat: biztos munka, jó fizetés és jogbiztonság.
Munka jogán
Lampart Üzemi Híradó, 1949. szeptember 29.
Elnyomatásból, romokból országot építő, dolgozó magyar nép munkájának egyik megvalósult eredménye: A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG ALKOTMÁNYA.
Ez az alkotmány rögzíti eddigi eredményeinket, biztosítja jogainkat, előírja kötelességeinket s a szocialista társadalmi rend felé vezető utunkra irányát mutat. Ennek a társadalmi rendnek az arany-alapja: a munka. Felemelkedésünk, jólétünk és jövőnk biztosítéka a munka, amelyre alkotmányunk szerint jogunk van s ezzel a joggal élni, becsületbeli kötelességünk.
Bán Béla: Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági sztahanovistája (1950) (forrás: artportal.hu)
Az elmúlt évszázadok elnyomatásai alatt ki és mi biztosította számunkra a munkához való jogot? Ki és mi mérte a munka ellenértékét képességgel, szorgalommal és munkaminőséggel? Volt-e valakinek lelkiismeretfurdalása a gyárak előtt nap mint nap feketélő, felvételre váró munkanélküliek miatt? Volt-e szociális gondoskodás a nyomortanyákon a s megkérdezte-e valaki: van-e holnapra betevő falatod? Fájt-e valakinek, foglalkoztatott-e valakit az a probléma, hogy szakmunkások alkalmi segédmunkából és főiskolát végzett értelmiségiek a hótakarítás és az utcasöprés kényszermunkáinak éhbéréből élnek?
Nem! Ez nem fájt, csak azoknak, akik végigszenvedték a nyomort, a szenvedést, a megaláztatást. Ez az osztály azonban nem csüggedt. Ezt az osztályt megerősítette a megpróbáltatás. Újabb áldozatok árán, újabb erőfeszítésekkel országot épített és ezt az építő munkát tovább viszi. Ebben a munkában minden dolgozónak alkotmányba biztosította: „Mindenki képessége szerint, mindenkinek munkája szerint”.
A világpusztító háború után segítőkezet akartak nyújtani a nyugati imperialisták, hogy hatalmukba kerítve, ismét visszaállítsák a „régi rendet”, amelynek még a gondolata is hátborzongató számunkra. Ennek a segítőkéznek áldozata a 19 marschallizált ország, ahol a gyárak egymásután csuknak be, a sztrájkok egymást érik, a közszükségleti cikkek árai napról-napra emelkednek s ezzel szemben a termelés és a reálbérek csökkennek és az életszínvonal az 1938-as évekhez viszonyítva 47.6%. Ennek a folyamatnak természetes következménye, hogy nő a nyomor s naponta tízezrekkel nő a munkanélküliek száma. Nem hasonlít-e ez vajjon az előző éveinkhez? Hol van itt a munkához való jog, a munkaerő értékének megbecsülése? Hol van itt a világgá kürtölt „igazi demokrácia”?
… s amíg a nyugati imperialisták jármaiban nyögő államok ezekkel a nehézségekkel küzdenek, feltartóztathatatlanul a szocializmus felé törő népi demokráciánk tervgazdálkodásának sikerei halmozódnak egymásra. Mi nem zárunk be gyárkapukat, nálunk sztrájkok helyett versenyek hirdetik a munka s a munkáskéz értékének nagyságát. Nekünk egy gondunk van: munkást szerezni, nevelni, képezni a munkás nélküli helyekre. Nap mint nap olvashatjuk a Munkaerőgazdálkodási Hivatal újsághirdetéseit, amelyekben szakmunkásokat és segédmunkásokat keres. Ez nem propaganda, ez a valóság a mi üzemünknél is. Hetek óta már mi is szakmunkást keresünk.
A munkanélküliség nyomasztó napjai már csak rossz álomként tűnnek fel dolgozóink emlékezetében. Tervgazdálkodásra felépített népi demokráciánkban mindenki dolgozhat. Munkájáért megbecsülést és jó vásárlóképességgel bíró munkabért kap s munkája közepette mindenkor érzi demokráciánk gondoskodását. Érzi, hogy itt az írott jog nemcsak papíron marad, hanem megvalósul, átmegy az életbe. A demokrácia nyújtotta megbecsülés minden megnyilvánulásában s tettében érzi, hogy az igaz élet útját járja.
R. J.
