Egy kis kor- és kórtörténet (ahogy az alábbi cikk alcíme is mondja) Pécsről, az 1947-es évből. A helyszín az Alsóbalokány utca környéke, főszereplői pedig az utcagyerekek. Az évszám és a téma már csak azért is érdekes, mert éppen ebben az évben mutatják be Radványi Géza legendás filmjét, a Valahol Európában-t.
Kolduló gyermekek százai az utcán
Független Néplap, 1947. június 28.
Az utóbbi hónapokban szinte sáskajárás-szerűen, csapatostól lepték el az utcákat a kolduló gyerekek. Az ember lépten-nyomon találkozik toprongyos, mezítlábas gyerkőcökkel. Az utcasarkon, a kapualjakban lesnek egy-egy jólöltözött prédára, kitartóan kísérik a kiszemelt áldozatot és közben csak úgy pereg a nyelvükről a könyörgés áradata. – „Bácsi kérem kérek néhány fillért, édesapám hadifogoly, édesanyám beteg, hét testvérem éhezik stb., stb.”
Szomorú látvány. Sokan megsajnálják őket s néha hullik néhány fillér szurtos tenyerükbe. Egy-egy csendesebb utcában, vagy terek szélén újabb, még az előbbinél is kiábrándítóbb kép kelti fel a járó-kelők figyelmét. Nyolc-tizes csapatokban verődve „pecáznak” s nyerik el egymástól az összekoldult pénzt. Alig hétéves apróságok a lépcsőkön ülve cigarettáznak s úgy fújják a füstöt, mint a nagyok.
Részlet a Valahol Európában című filmből
Elcsípünk egy cirka 10 éves toprongyost a „pecázók” s vallatni kezdjük. A földről pillanatok alatt eltűnik a sok tíz és húsz filléres és szétrebben a gyerekcsapat. Páciensünk bizalmatlan arccal méreget bennünket, nyugtalanul csavargatja a fejét s látszik rajta, hogy a menekülésen töri koponyáját. Társai az utca túlsó oldaláról izgatottan lesik a fejleményeket.
Néhány szem cukrot nyomunk a kezébe, hogy eloszlassuk bizalmatlanságát. Gyanakodva vizsgálja egy ideig, majd egyszerre három szemet a szájába töm.
- Mondd meg szépen, hogy hívnak – kérdezzük tőle.
- Detektívek maguk? – válaszol ő is kérdéssel – Megnyugtatjuk. – No, áruld el a neved. – Hallgat egy pillanatig s utána bizonytalan hangon kivágja. – Keresztes István. Ott lakok az Alsó-Balokány-utcában. – oldódik fel most már a nyelve. – Zsebébe nyúl és megcsörgeti a rézpénzeket.
- Mennyi pénzed van Pista? – érdeklődünk.
- Azt hiszem 3.20, mert az előbb még csak 2.80 volt, de amikor maguk elkaptak, épp akkor nyertem a Jasitól negyvenet. Még tegnapról is jön a rohadt 50 filléremmel.
- Édesapád hol dolgozik? – vallatjuk tovább.
- Nem dógozik, mert fogoly. Anyi meg mosni jár. Nekem is muszáj valami gubát keresni, mert máma nagyon „tré” a helyzet.
- Mennyit keresel egy nap alatt?
- hát mikor, hogy. Nagyon „smucigok a frájerek”, meg sem hallgatják az embert. Azér összegyün naponta egy vagy két forint, meg amit hozzányerek. Tegnapelőtt irtó rossz napom volt. Mindenem elment már a végén, adósságra kellett tovább játszani.
- És mit csinálsz a pénzeddel?
- Ami nem kell bagóra, azt hazaadom. Muszáj valamit hazavinni, mert nagy „zrít” csap az „asszony”, ha sovány vagyok.
- Miféle „asszony” és mi az, hogy sovány?
- Hát az Anyi. A „sovány” meg az, ha nincs az embernek egy vasa sem.
Az utca túlsó széléről lassan visszasompolyognak a banda többi tagjai is. – Mi van Dagadt, – kiállt oda az egyik páciensünknek. Pista dühösen legyint, hogy hallgasson. De az elszalad vagy húszlépésre s onnan kiabál nekünk. Nem kell hinni neki, mert mindig falaz. A faterja tegnap is jó kiverte, mert cigarettát csórt.
Pista mint a villám iramodik utána, s csak úgy csattog mezítelen talpa az aszfalton.
Kommentárt nem fűzünk a szomorú jelenséghez, hanem az illetékes hatóságokra bízzuk a megfelelő orvoslást.
K. Gy.
